Molnár János barlang/Új események

A budai hegyek mélye számtalan kisebb nagyobb üreget, barlangot rejt. Ezek a barlangok hévizes eredetük folytán szövevényes járataikkal igen nagy területet foglalnak el a lakóházak alatt. Egy-egy útbeszakadás, vagy épületalapozási munkák során megnyíló üreg jelzi létüket, de nagy figyelmet nem szentelünk ezeknek a jeleknek. A nagy barlangok közül a Pálvölgyi, Mátyáshegyi, Ferenchegyi, Szemlőhegyi-barlangok neve általában ismert, de kevesebben tudják, hogy van egy Józsefhegyi-barlang is. A szakembereken kívül alig van, aki a Molnár János-barlangról hallott volna, pedig ezt a barlangot már a történelmi idők óta ismerik.

A budai hegyek lábánál húzódó termális vonal mentén feltörő hévizek által létrehozott forrásjáratok egy rendszert alkotnak. A megcsapolási szint, a térszín legalacsonyabb pontja- fokozatos süllyedése következtében a mélyből feltörő vizek egyre alacsonyabb szinten jutottak a felszínre. Az egykori vízvezető járatok így kiszáradtak és most mindenki által látogatható barlangként csodálhatjuk formakincseit. Mivel a barlangképződés és a források vándorlásának folyamata jelenleg is működik, feltételezhetjük, hogy a ma aktív barlangjárat egy idő után szárazra kerül, míg a mélyben már képződik az a járat mely a jövőbeni vízvezető lesz. A Duna vonala mentén feltörő források közül csak a Lukács-fürdőt vízzel ellátó források barlangja az, mely ember számára járható méretű.

A Margit-hídtól pár száz méterre a Frankel Leó úton egy természetes forrás által táplált tó látható. A járókelők elől magas üvegfallal elválasztott vízfelszín hegy felöli részén mélyreható repedés húzódik, mely 10 - 16 méter mélységig követhető a búvár méretétől függően. Valamikor innen lehetett bejutni a hegy gyomrába. Ma egy mesterséges bejáraton keresztül azonnal a barlanghasadékot kitöltő vízbe léphet a kíváncsiskodó. Ez a hasadék már évszázadok óta ismert volt, hisz innen fakadt az a langyos víz, amit már a rómaiak is fürdési és gyógyítási célra használtak. A hasadékban, a mai vízszint alatt római korból származó elfalazást fedeztünk fel. Valószínűleg a forrás elfolyó vizét terelték megfelelő irányba. A feltörő víz a XIII. századtól malmokat működtetett. Első írásos adat egy 1276-ból származó oklevélben maradt fenn, melyben a pápa megerősíti a Nyulak-szigeti (Margitsziget) apácák itteni malombirtokát. Véleményem szerint a tó már ekkor létezett, -bár írásos emlékeinkben csak a XVI. század elején említik-, mert a malmok működtetéséhez a vizet duzzasztani kellett. Ettől az időtől fogva sok perirat foglalkozik a malmokkal és az azokat tápláló tó vizével.

A források mellett nem csak malmok, hanem fürdők is működtek. Ma is látható egy eredeti török fürdőépület elbújva az Irgalmas rendi kórház épületei között. A tó melletti romos épület csak a Lukács-fürdő építésekor készült és 1965-ig török-fürdőként üzemelt. A forrásterület 1884-ben Palotay Fülöp birtokába került, aki 1893-ban részvénytársaságot hozott létre, mely felépítette a ma is látható Lukács-fürdőt. A forrásvizet a Malom-tóból csővezetéken keresztül vezették a medencékhez.

A tóhoz kapcsolódó barlang létezéséről először az Orvosi Hetilap 1858. évi 33. számában találunk említést. Első kutatója az 1860-as években Molnár János patikus volt, aki felmérte a hegy oldalában nyíló forrásbarlang száraz részét. A barlang leírásában tekintélyes víz alatti rendszer létezését feltételezte. 1942-ben Papp Ferenc, a Budapest meleg gyógyforrásairól írott könyvében ajánlotta, hogy a József-hegy keleti oldalában, a Malom-tó felett 12 m-rel nyíló Langyos-forrásbarlangot annak első leírójáról, a budapesti gyógyforrások odaadó kutatójáról, Molnár Jánosról kellene elnevezni. Papp Ferenc, a hazai barlangkutatás későbbi nagy támogatója 1937-ben felmérte a Szt. Lukács-fürdő tavasbarlangját, s annak eredményét 1942-ben publikálta.

Mivel a barlang járatainak jelentős része a víz szintje alatt található a járatok megismerése csak a könnyűbúvár technika elterjedése után válhatott valóra.

A barlang vizének áramlási és hőmérsékleti viszonyainak vizsgálatából kiderült, hogy a járatokat két eltérő hőmérsékletű víz tölti ki. Ezek egymástól jól elválasztható helyen lépnek be a rendszerbe, és mozgásirányuk is eltérő. A barlang mélyebb részeit kitöltő víz (-12 m mélység alatt) hőmérséklete 20,0°C, míg a felső járatokon 27,0°C-os víz áramlik az Alagút-forrás irányába. Az alsó járatok vízhőmérséklete állandó, míg a felső járatokban mozgóé változó. A forrásban megjelenő víz hőmérséklete a barlangon belüli keveredés mértékétől függ. A tágabban vett forrásterületen kiemelt melegvíz mennyisége hatással van a földtanilag közös rendszert képező forrásvizek hőmérsékletére. Ez a felismerés alapozta meg a barlang kutatásának szükségességét és a három évtizedes munka jutalmaként feltárult egy világviszonylatban is egyedülálló barlangrendszer.

A járatrendszer, az eddig ismert 480 méteres hosszúságával nem tartozott a kiemelkedően nagy barlangok közé, de 36 méteres mélységbe lehúzódó járatai érzékeltetik, kutatása nem volt egyszerű feladat. Az üreg a József-hegy lábánál, triász és eocén karbonátos kőzetekben északnyugat-délkeleti és északkelet-délnyugati, valamint kelet-nyugati és észak-déli hegységszerkezeti vonalak mentén alakult ki. A Molnár János-barlang élő példa a meleg- és hideg vizes, tehát kevertvizű barlangok kialakulására. Az itt tapasztalt megfigyelések és vizsgálatok alapján Müller Pál 1974-ben publikálta elméletét a melegforrás-barlangok és gömbfülkék keletkezéséről. Szerinte, a melegforrások közelében különböző töménységű és hőmérsékletű, nagy hozamú karsztvizek keveredése hozta létre a barlangokat. Mivel a barlang ma is aktív vízvezető ezért folyamatosan fejlődik, még ha a változást, mi rövid életű emberek csak igen nehezen vesszük észre. Járataiban a barlangképződés folyamatai jól tanulmányozhatóak.

A Lukács-fürdő építésekor a feltörő vizeket egy csővezetéken keresztül egyenesen a medencékbe vezették. Ez az idilli állapot a város, és a szennyező anyagok növekedése miatt nem volt tartható. A Malom-tóba jutó szennyeződések veszélyeztették a vízminőséget és a vízkivétel helyét át kellett helyezni a barlangjáratba, hogy biztosítható legyen a kifogástalan minőségű víz. Az elmúlt évben végzett karbantartás során tapasztaltuk, hogy vízáramlás kezdődött a barlang olyan szakaszán, ahol eddig ez nem volt tapasztalható. Megállapítottuk, hogy a víz egy szűk hasadékból áramlik, mely kis munkával járható méretűvé tágítható. A szűkület kibontása után, a barlang nyitva állt a kíváncsi szemek előtt. A járatok mérete megdöbbentett mindenkit. Pár nap alatt kiderült, hogy egy hatalmas hasadékrendszerbe jutottunk. A járatok mérete nem hasonlítható össze az eddig ismert részekkel, hisz az eddig ismert barlang beleférne a most megismert szakasz egyetlen termébe. Itt már három különböző hőmérsékletű víz tölti ki a járatokat. Mivel a mélyből feltörő termálvíz ezekben a hasadékokban keveredik a felszín közeli hideg vízzel, a hőmérséklet a keveredő vizek mennyiségétől függ. Az eddig megismert járatokban található víz mennyisége többszázezer köbméter nagyságrendű. A valós mennyiség megítélése a szabálytalan üregrendszer miatt igen nehéz. A könnyebb elképzelhetőség végett álljon itt egy hasadék mérete. Hossza 80 m, szélessége 16 - 26 m vízmélység a bejáratnál 5 m, a végpontnál 24 m. Ebben a hasadékban megközelítőleg 23500 m3 víz található.

A barlang járatai repedések mentén alakultak ki ezért hálószerű elhelyezkedésűek, és jellemzően függőleges méreteik a nagyobbak. A kutatás során szinte az első feladat a bejárt útszakasz felmérése. A térkép elkészítésének nehézségét növeli, hogy a búvár által kilégzett levegő a falakon leülepedett oldási maradékot felkavarja, mely a víztérbe kerülve a látás jelentősen korlátozza. A látásromlás a búvár biztonságos mozgását is veszélyezteti, ezért vezetőköteleket építünk be melynek segítségével a visszaút mindig biztosan megtalálható. A feltárás során egyre nőttek a távolságok a bejárat és a kutatási pontok között, így megnövekedett a víz alatt töltött idő. Ma már nem ritka, hogy egy-egy merülés több órát is igénybe vesz, ami jelentős technikai gondokat okoz. A nagy távolság és az egyre növekvő vízmélység miatt a búvároknak egyre kevesebb hasznos (kutatással töltött) idő áll a rendelkezésükre. Sajnos a víz alatt tölthető idő, a búvár számára létfontosságú légzőgáz mennyiségétől függ. Minél nagyobbak a távolságok vagy a mélység annál több légzőgázt kell magával vinni, vagy előre elhelyezni a járatokban. Nem véletlen, hogy légzőgázt és nem levegőt említek, mert ma már inkább speciális gázkeveréket használunk, nem levegőt. Kis mélységben a hosszabb merülési idő elérése érdekében csökkentett nitrogén tartalmú a levegő, (Nitrox) míg a 40 méternél mélyebb merüléseknél Hélium, Nitrogén, Oxigén (Trimix) gázkeverékkel merülünk. A gázkeverékek használatával növelhető a biztonság, de a kutatás költségei jelentősen emelkednek.

A feltárása során 62 méteres mélységet értünk el, és a megismert járatok összhossza meghaladja a két és fél kilométert. Mivel a törések mentén kialakuló hévizes barlangok hossza előre nem becsülhető meg, ezért még sok munkára és merülésre lesz szükség a barlang járható részeinek megismeréséhez. A kutatás eredményeinek felhasználásával reményeink szerint védhetővé válik az a termálvíz kincs, mely a budai termális vonal mentén 6 - 7ezer évig tartó földalatti út után a felszínre tör. A lakóházak és közművek alatt húzódó barlang vízkincse nagyon sérülékeny. Elég egy rejtett csőtörés, egy sérült szivárgó szennyvízcsatorna és a törések mentén mélybe jutó víz bekerülve a rendszerbe szennyezheti a források vizét. Munkánkkal szeretnénk hozzájárulni, hogy az utánunk jövők még sokáig élvezhessék a források tiszta vizének gyógyító hatását.

Partján omladozó török fürdő áll, felszínét békanyál és vízililiom lepi, az utca emberétől pedig egy graffitikkel elcsúfított, piszkos üvegfal zárja el. Pedig hajdanán - a mai, híres-neves Lukács Fürdőhöz hasonlóan - a Margit-híd közelében fekvő kis Malom-tó még fürdőzőket is fogadott. Most kopott gumiabroncsok és elhasznált nejlonzacskók úsznak a tetején, s néhány hete még aligha gondoltam volna, hogy a zavaros vízben időnként nem csak békák, de vállalkozó kedvű búvárok is alámerülnek, az pedig álmomban sem jutott volna eszembe, hogy hamarosan magam is velük tartok.

A József-hegy termálforrásainak felfedezése cseppet sem új keletű eset, hiszen a Malom-tó vízfelszíne alatt talált római eredetű falak, és egy Claudius idejéből származó latin nyelvű felirat - "aqua calidae superiores et inferiores", vagyis "alsó és felső vizek" - arról tanúskodnak, hogy a néhai Pannonia provincia idején már ismerték és használták a vizüket. A Malom-tó később, vélhetően a középkor elején, ember alkotta gát segítségével jött létre, amely a hegyből több helyen fakadó víz felfogására épült. A tó vizét a XIII. századtól kezdve a környékre települt malmok hasznosították. Az erről szóló első írásos feljegyzés egy, a Nyulak szigetén élő apácák és az óbudai káptalan közt lezajlott malom-pernek köszönhetően 1510-ben született meg. S hogy a tó vize valóban jótékony hatású, azt az is bizonyította, hogy a malmok mellett ekkor már számos fürdő is működött a környéken, s, langyos, gyógyerejű vizével hívogatta vendégeit.

De vajon honnan származik ez a kiapadhatatlannak tűnő termálvíz mennyiség? A kérdés megválaszolásához le kell rántani a leplet egy olyan titokról, amely valójában már közel 150 éve nem titok, legalább is a környéken élő emberek előtt: a Budai-hegység legkeletibb része, a József-hegy gyomra különleges, szinte teljes egészében termálvízzel kitöltött barlangrendszert rejt. A világ legnagyobb vízterű, aktív termálvizes barlangját. Ebből táplálkozik a Malom-tó, és hosszú évtizedek óta a Lukács-fürdő medencéi is.

A forrásbarlang sokáig nem keltette fel az emberek érdeklődését, a molnárok és a Malom-tó partjára zarándokló pihenni, gyógyulni vágyók megelégedtek a tó és a fürdők vizével. Néhány újabb évszázad elteltével azonban egy bizonyos Molnár János patikust nem hagyott nyugodni a gondolat, s az 1860-as évek folyamán - mint a barlang első kutatója - komoly munkához látott. Ezzel egy különleges, ma is tartó időszak vette kezdetét, amelyet akár úgy is nevezhetnénk, hogy a barlang szerelmeseinek kora. A gyógyszerész fáradtságot nem ismerő munka árán mérte fel a forrásbarlang első, levegős járatát és elemezte a források vizét, majd a kapott eredményekből arra következtetett, hogy tekintélyes méretű víz alatti rendszer nyugszik a hegy belsejében. Hogy feltételezése mennyire nem volt alaptalan, csak 2002-ben nyert végső bizonyosságot, de munkája őszinte elismerését jelzi, hogy 1942-ben a honi barlangkutatás nagy támogatója, Papp Ferenc javaslata alapján ő, a barlang első kutatója és leírója lett a képződmény névadója.

De Molnár János csupán az első volt a "szerelmesek" hosszú sorában. 1857-ben egy másik, - de csak foglalkozása szerint - molnár ötletéből kezdett újjáépülni a barlang vizét felhasználó, már korábban is létező Lukács-fürdő. Az uszoda 1894-re öltötte fel végleges és olyannyira népszerű formáját, amely képes volt a korábbi kedvenc, a Császár-fürdő háttérbe szorítására. A barlang további kutatásaira viszont ismét várni kellett még néhány évtizedet.

1953-ban újabb merész "hódolók" jelentkeztek a titokzatos forrásbarlang további kutató munkálataira. Kessler Hubert, Chambre Attila és Ráday Ödön búvárfelszerelés hiányában a tűzoltóságtól kölcsönkapott oxigénes mentőkészülék segítségével kísérelték meg a barlang vízzel borított járatainak feltárását. Az akkori felszerelések alkalmatlansága miatt, fáradozásaik eredménytelenül záródtak. Komolyabb előrelépést csak az 1972-es év hozott, amikor a Fővárosi Fürdőigazgatóság Kessler Hubert javaslatára hozzájárult, hogy a barlang kutatását - a Lukács- fürdő vízminőségének javítása céljából - a Ferencvárosi Természetbarát Sportkör Delfin Könnyűbúvár Szakosztálya folytassa. Ehhez a csapathoz csatlakozott 1975-ben Kalinovits Sándor is, aki ugyancsak rabja lett a barlangnak.

A huszonkilenc évvel ezelőtti kutatókhoz csatlakozó búvár és társa, Kollár Attila felbolygatták a forrásbarlang körül addigra már elcsitult kedélyeket. Aprólékos térképet készítettek, mérték a víz hőmérsékletét és áramlási irányát, vízmintákat és őslénytani leleteket, felső eocénból származó kagylókat, csigákat hoztak a felszínre, valamint a biztonságos merülések érdekében (a gyakran felkavarodó, és a látási viszonyokat megnehezítő iszap miatt) kötélrendszert rögzítettek a barlang járataiba.

Mikor Sándor felajánlása után nekem is búvármaszk került a fejemre, a számba pedig légzőautómata, beúszhattam a barlang első hasadékába. A vízfelszín alatt 3,6 méterrel nyíló üregébe, én is láthattam a kagylók és csigák cizellált lenyomatait. A falon tenyérnyi, megkövesedett osztriga maradványa feketéllett, s ahogy a búvárlámpa fénycsóvája a kristálytiszta vizet pásztázta, az üreg bejáratával szemközti falon egy sejtelmes, szűk hasadékot láttam. A sötétségben szinte semmibe veszett a Lukács-fürdő vaskos vízvezető csöve, amely a barlang távolabbi járataiból hozza a vizet.
A búvárok által 1980-as években 483 méter hosszan megismert járatrendszer, a vízszinthez képest 37 méter mélységig terjedve, hálószerűen, aránylag szűk, ám annál mélyebb hasadékok formájában helyezkedik el a hegy belsejében. A Budai-hegység felszíne alatt rejlő közel száz, kisebb-nagyobb barlanghoz hasonlóan ugyanis a Molnár Jánosról elnevezett barlang is karsztos eredetű, ráadásul ma is aktív forrásbarlang. Ez azt jelenti, hogy szerkezete szabad szemmel ugyan nem érzékelhető módon, mégis folyamatosan formálódik, alakul. A benne összetalálkozó, mélyről feltörő hévizek és a budai hegyek felől leszálló hideg karsztvizek keveredése ugyanis a mészkövet oldani képes vízkoncentrációt hoz létre.

A vízkincse miatt fokozott védelem alatt álló Molnár János-barlang a mai napig folyamatos munkát ad rajongóinak. Mégpedig azért, mert sokáig rejtegetett titkára 2002 novemberének elején, egy váratlan fordulatnak köszönhetően fény derült. A Lukács-fürdő felújítási munkálatai során a korábban töltő-ürítő rendszerű medencéket vízforgatóvá alakították át, s ennek hatására az erős, nyári napsugarak felmelegítették az addig megszokott, 22 oC-os vizet. Ezen érthető módon változtatni kellett, így a vizet szállító csőrendszert eredeti helyéről egy olyan járatba helyezték át, ahol hidegebb vizet nyerhettek a korábbinál. Ezzel a változtatással megközelíthetővé vált a kutatók előtt egy olyan fal, amelynek egy kis repedésénél már évek óta beáramló vizet érzékeltek.

Egyikük azonnal nekikezdett a nyílás tágításának, s másnapra már egy embernyi lyuk csalogatta őket az újabb felfedezés felé. A barlang mai rajongótáborát - még mindig Kalinovits Sándorral az élen - nyolc búvár alkotja, akik sem pénzt, sem fáradtságot, sem szabadidejük feláldozását nem sajnálva naponta járnak térképezni, kötelet rögzíteni, újabb és újabb járatokat felderíteni a hegy mélyébe. Felfedezésük és munkájuk gyümölcse, hogy a korábban ismert, mindössze 483 méteres barlangjárat gigantikus méretűre "növekedett".

A karsztbarlang újonnan megismert része már korántsem olyan szűk járatokból áll, mint a bevezető szakasz. A terek kitágultak, a barlang eddig felfedezett hossza megközelíti a három kilométert, legmélyebb részei pedig 63 méterrel a vízszint alatt húzódnak. A 6000-7000 éve a felszín alatt "tekergő", kristálytiszta vízkészlet mennyisége többszázezer köbméterre (!) tehető. A kutatómunkát éppen ez gigantikus méret nehezíti, hiszen egy-egy merülés ma már 2-2,5 órát is igénybe vehet, előkészületei pedig napokig is eltartanak. A nagy mélységben is használható, drágább légzőgázzal töltött palackokat ugyanis előre be kell hordaniuk a járatokba, majd a kiürülteket ki is kell cipelniük onnan.

S hogy a barlang kiterjedése még inkább érzékelhető legyen, elég csak annyit elképzelnünk, hogy amikor a 191-es autóbuszon ülve a Rózsadomb teteje felé zötykölődünk, talán éppen akkor, a buszunk alatt úszik el a mélyben két búvár, hogy újabb járatokat derítsen fel az utókor számára.
Ha pedig bárki rászánná magát, hogy hozzájuk csatlakozva saját szemével derítse fel a benti látnivalókat, érdemes felkészülnie egy fontos dologra: az ő barlang iránt érzett erős vonzalmuk ragályos. Én az első, néhány perces, kóstolóba kapott merülések óta állandóan arra vágyom, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre úszhassak a hegy gyomrába.